Kié vagyok? (Ismeretlen szerző)

 

Egy bús borongós sötét éjjelen,

Mikor elfogott a bús félelem,
Szorongó szívvel e kép kérdezem.
Kié vagyok, kié az életem?
Ki vigyáz rám sötét éjjelen,
Ki oldja meg minden nehéz gondom,
Kié vagyok, s kié a sorsom?

Egy bús borongós sötét éjszakán,
Krisztust látom vérzőn a Golgotán.
Mozdul az ajka s így szól hozzám,
Hát nem tudod, hogy kié a sorsod?
Ki oldja meg bánatod s gondod?
Ki emel fel, hogyha elesel,
Ha mindenki bánt, védőn átölel.

Ki az, ki mindig jóra int,
Ha vétkezel, megbocsát megint.
Ha bűnös vagy, akkor is szeret.
Rám bízd magad, add nekem éltedet!
Ki vigyázott rád, és mindig hordozott.
Nem tudod kié vagy, még nem tudod!
Nézz fel énreám érted, vérzek én,
Nézz fel reám!
Fordítsd arcod felém.

Ha leszáll az est, és pirkad a hajnal.
Én vigyázok rád éjjel és nappal,
Én óvlak téged zord bús éjjeleken,
Hogy te boldog légy,
Odaadom életem!
Letörlöm szemedről a könnyeket,
Add nekem a sorsod,
Add hát éltedet!
S egy sötét éjjel, földerül a fény,
Szívemben ott él a boldog remény.

S mikor ez édes szavak hangzanak
Enyém vagy, enyém!
Megváltottalak.

Közel a vég. (Ismeretlen szerző)

.

Vágtatva száguld az élet

Vad szele megcsapja arcom.
Rohanva szálnak az évek,
S én vívom keményen harcom.

Két hatalom harcol értem.
Tőlem függ, melyiké leszek.
S mégsem oly könnyű ez, érzem,
Ha nem vigyázom elveszek

Egyik hatalom int a jóra,
A másik csak bűnre csábít.
Az egyik, lépteim, óvja,
Romlásomra tör a másik.

S mégis, mért haboz az ember,
Mikor ezt oly tisztán látja.
Mért gyenge a bűnnel szembe,
Mikor ezt csak szennybe rántja.

Mért nem hallgat mindig arra,
Aki öt szeretve félti!
Ki javát akarja, az ember
Ezt mért nem érti!

Isten ki küzdve küzd értem.
Sátán ellenem, harcol.
Én Istennek nevét félem,
Lelkem ellene dacol.

Harc, harc, kemény harc az élet,
Melyben csüggedni nem szabad.
Az igazság hevít és éget,
És mindig szívembe marad.

Közel a küzdelem vége.
Jön a nagy ítélet óra.
Megváltó kiontott vére
Ó, fordíts Te mindent jóra!

Tövises út (Ismeretlen szerző)

https://youtu.be/DMgI-rt7Mnc

Hívogat Jézus, igéd szelíd hangja.

Kárhozat útján futunk bűnbe, bajba.
Ó minden harc és munka hasztalan.
Rajtunk a bűnnek átkos terhe van.

Nincs sehol béke, egyedül tenálad.
Ott vár a vigasz, és a bűnbocsánat.
Hogyha mind koldus roskadunk eléd,
S valljuk be néked csődünk szégyenét.

Hívásod hallom, Uram itt az óra!
Lábam elindul a szent hívó szóra.
Én hazatérek hozzád Istenem,
Ó, csak az utam mutasd meg nekem!

Ám, de célt, utat, a vak hogy láthat,
Eltévedt vándor haza min találhat,
Béna láb, járni hogyan kezdjen el,
Sírból a meghalt, hogyan keljen fel.

A meny keskeny útját mutatod te nékem,
Át könnyes harcon, keresztviselésen.
Adsz erőt éjen és halálon át,
Győzve elérni fenn a koronát!

Ó, de én félek a halálba menni,
És a kereszt terhét mindennap felvenni,
Úgy futok minden szenvedés elől,
Félek az úttól, mit tövis jelöl!

Légy útja Jézus, annak ki eltévedt.
És te adj erőt Jézus, a gyengéknek.
Légy nekem élet, halott vagyok én,
Törjön át fénye bűnöm éjjelén!

Ó, segíts győzni, minden köteléken,
És add, hogy egyre drágább legyen nékem
Szent keresztfádnak útja idelent!
Mert ott az élet, ott a kegyelem. 

Juhász Gyula: Imádság gyűlölködökért

Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,

A gyűlölőket, és a köpködőket.

Szeretted ezt a szomorú világot

S az embert, ezt a nyomorú virágot.

Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet

És hogy felettünk csak az Úr itélhet.

Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad

Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.

A megbocsájtást gyakoroltad egyre,

Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.

Ma is elégszer hallod a magasban

A gyűlölet hangját, mely égbe harsan.

A gyilkos ember hangját, aki részeg

S a szeretet szavát feszítené meg.

Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,

A gyűlölőket, és a köpködőket.

Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,

Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.

Ha nem teszek semmit sem

 

Reményik Sándor - Valaki értem imádkozott

Kosztolányi Dezső: HALOTTI BESZÉD

 

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív,
a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. 

Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, 

mint egy ereklye s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja,

 mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég:

 "Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék"
 vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére és futott, telefonált
és szőtte álmát,mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlen.

Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, 

se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem. 

Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez épen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla:

 "Hol volt...", majd rázuhant a mázsás,
szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.

(1) Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd - YouTube

Babits Mihály: PSYCHOANALYSIS CHRISTIANA

 Mint a bókos szentek állnak a fülkében

kívülről a szemnek kifaragva szépen,
de befelé, hol a falnak fordul hátok,
csak darabos szikla s durva törés tátog:
 

ilyen szentek vagyunk mi!
 

Micsoda ős szirtből vágták ki lelkünket,
hogy bús darabjai még érdesen csüngnek,
érdesen, szennyesen s félig születetlen,
hova nem süt a nap, hova nem fér a szem?
 

Krisztus urunk, segíts meg!
 

Hallottunk ájtatós, régi faragókat,
kik mindent egyforma türelemmel róttak,
nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem:
tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.
 

Bár ilyenek lennénk mi!
 

Úgyis csak az Úr lát mindenki szemével,
s hamit temagadból szégyenkezve nézel,
tudd meg, lelkem, s borzadj, mert szemeden által
az Isten is nézi, az Isten is látja!
 

Krisztus urunk, segíts meg!
 

Óh jaj, hova bujhatsz, te magadnak-réme,
amikor magad vagy az Itélő kéme?!
Strucc-mód fur a percek vak fövenye alá
balga fejünk - s így ér a félig-kész Halál,
 

s akkor mivé leszünk mi?
 

Gyónatlan és vakon, az évek szennyével
löknek egy szemétre a hibás cseréppel,
melynek nincs csörgője, s íze mindörökre
elrontva, mosatlan hull vissza a rögbe.
 

Krisztus urunk, segíts meg!
 

Ki farag valaha bennünket egészre,
ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,
ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,
legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?
 

Szenvedésre lettünk mi.
 

Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:
Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,
míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya
beállítson majdan szobros csarnokába.
 

Krisztus urunk, segíts meg!

Nem tudhatom…

 Radnóti Miklós

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

1944

Az Illés szekerén

 Ady Endre

Az Úr Illésként elviszi mind,
Kiket nagyon sujt és szeret:
Tüzes, gyors sziveket ad nekik,
Ezek a tüzes szekerek.
 

Az Illés-nép Ég felé rohan
S ha megáll ott, hol a tél örök,
A Himaláják jégcsucsain
Porzik szekerük és zörög.
 

Ég s Föld között, bús-hazátlanul
Hajtja őket a Sors szele.
Gonosz, hűvös szépségek felé
Száguld az Illés szekere.
 

Szivük izzik, agyuk jégcsapos,
A Föld reájuk fölkacag
S jég-útjukat szánva szórja be
Hideg gyémántporral a Nap.

A Sion-hegy alatt

 Ady Endre

Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol Sion-hegy alatt.
 

Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.
 

Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjúság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.
 

Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.
 

Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
»Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.«
 

»Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.«
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.
 

»Csak nagyszerű nevedet tudnám.«
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.

Isten műhelyében

 Túrmezei Erzsébet

Olyan jó élni Isten műhelyében,
ott formáltatni hűséges kezében
kemény vésővel, döngő kalapáccsal,
szerető, szelíd, szent simogatással.

Látni, hogy íme szobrok száza készül,
néhány vonással naponta egészül.
A Mester keze percre sem pihen meg.
Eszközei munkálnak, nem pihennek.

Tudni, hogy kemény, ormótlan kő voltam,
akaratjára soha nem hajoltam,
dacos énemről lepattant a véső.
És hálát adni, hogy még most sem késő.

Csodálni Őt, amint szeretve fárad,
amint nem sajnál drága életárat
odaadni, értem és odaadni másért:
egy megtörésért, hozzáfordulásért.

Csodálni Őt, ki annyi büszke lelket
szeretetével örök rabul ejtett.
Sziklatömböket döntött le a porba,
hogy átformálja szépséges szoborba.

Igen, csodálom Őt. Csak Őt csodálom.

Jelenések VIII. 7

 Pilinszky János

és lát az Isten égő mennyeket
s a menny színén madarak szárnya-röptét
és látja mint merülnek mind alább
a tűzkorongon átkerülni gyöngék

és véges-végig mint a rézveres
olyan színűt dirib-darabra törtet
hol nem találni mától egy kapást
a földet látja még egyszer a földet

a pusztaságot és a zűrzavart
lovaskocsit keresve hol kigázol
de látja Isten nincsen arra mód
kitörni út remény e látomásból!

Üzenet

 Reményik Sándor

Miért sirattok?
Isten arca volt, amely
simogatón, hívón
rám hajolt.

És én mentem, s most
fényözönben élek,
és nem vagyok más,
csupán tisztult lélek.
Sziromhullás volt,
árnyékom lehullt,
a szemetek könnybe
miért borult?

Ha emlegettek, köztetek leszek,
ha imádkoztok, veletek vagyok,
ha rám gondoltok, mosolyogjatok,
emlékem így áldás lesz rajtatok.

Krisztus-kereszt az erdőn

 Ady Endre

Havas Krisztus-kereszt az erdőn,
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.
 

Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.
 

Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.
 

Húsz éve elmúlt s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem kalapom mélyen.
Ott röpül a szánom az éjben.

Csodálatos istenes versek

http://zene.amigo.hu/keret.cgi?/Versek.html

Versek :::::: Powered by: www.webtar.hu ::::::* (amigo.hu)